Tokaj-Hegyalja bodnárai

A legfőbb hazai borvidék nagymúltú kézműiparával eddig a Lajtorja Program két írása újabb cikkfüzére keretében; ezekhez még három írást kapcsolunk. Mindhárom középpontjában az eddig épp csak érintett hordókészítés áll. Először a hegyaljai hordókészítők múltjáról és jelenéről lesz szó, majd magát a munkafolyamatot próbáljuk meg láttatni.

A jobbágysági világban kádármestereket a Hegyalján nem emlegettek. Ennek csak egyik oka volt az, hogy maga a kádár szó (a szláv „kadar”-ból) eleinte Magyarország más régióiban vált honossá, és Zemplénben még a 20. század nagyobb részében is következetesen bodnárt mondtak kádár helyett (a szintén szláv „bednar” nyomán), függetlenül attól, hogy több más térség a bodnár- és a kádár-foglalkozás közt csak átfedőleges és nem azonossági viszonyt tartott számon. A másik, nyomatékosabb ok abban állt, hogy az előírt jobbágyi hordószolgáltatás mellett helyezkedő háziiparosok közül –  akik a jobbágyi felhozatalnál kisebb volumenű termék-pluszt produkáltak –  egy  sem szerzett jártasságot a hordókészítés összes munkafázisában. A faanyag-kereső és dongahasító foglalkozás elkülönült a dongakéselő (hordófal-faragó), meg a fenékhasító- és díszfaragó foglalkozástól, és mindezek a hordókötő-mesterségtől. Nem egy birtok gazdája a hordók (régebbi neveken „borfák”, „akók”) ügyében csak dongatermelést várt el a jobbágyoktól, és a felgyűlt adagot időről időre fizetségért dolgozó hordókötőhöz vitette. A hordókötők, másnéven borkötők az átvett alkatrész-készleteket fogyasztva, vagy a megrendelő által hozott anyagot kezelésbe véve, mogyoró- vagy fűzvessző-kötegelést hajtottak végre a hordóformába rendezett dongasorokon. A hordók vassal pántolása, fémabroncsolása nálunk a 19. század elején még csak kezdett terjedni, kizárólagossá a század második felében vált.

Ekkorra már a Hegyalja borkötői igazi bodnármesterekké váltak. Sőt, többük tevékenysége az adott településen alkalmazottaival a pintérmesterséget is kiváltotta, vagyis – például – vajköpülő-palástok és -verők készítését is vállalta, amely termékeket amúgy az ország pintérei puhafából szoktak volt kialakítani. Itt, Hegyalján a kemény tölgyfa sokrétűen bejáratott használatától ritkán tekintettek el. A „pintér” szó egyébként a német „binder”, illetve „fassbinder” felől származik, Bajorország felől, csakúgy, mint a „bodnárral” összekeverhető „bognár” (kerekes, szekeres), amely a „wagner” magyarosítása. De mindegy is, mit jelentettek eredethelyükön és mit jelentenek ma ott az említett német szavak: az átaljában vett magyar szóhasználatban a Monarchia idején a bodnár és pintér többnyire puhafával dolgozó, mondjuk káposztáshordót is vállaló faművest jelentett, aki akár még ládákat is gyárt, a kádár pedig főkéntien hordóművest, akitől másodlagosan fakádak, dézsák, sajtárok, rocskák, csobolyók, fa mérőedények, kerülnek még ki.  Éppen Hegyalján viszont a bodnárság tágabban összefoglaló nevezet lett. És virágzó foglalkozás – ezen a sátoraljaújhegyi hordógyár létesülése sem változtatott. A hely bodnársági aranykorának – szerencsére nem magának a bodnárság hagyományozódásának –  az 1870-es évek derekán beütő nagy  filoxéra-vész vetett véget.

A szakág feltámadása utáni újabb megrendülés – a fémtartályos nagyüzemi borérlelés elterjedése, illetve a gépi gyártású bélletes fémhordók és műanyag borászati eszközök alkalmazása a 20. század második felében – megint nem hozott végveszélyt a hegyaljai bodnárságra.  Az igen magas minőségű borok fahordós ászkolása ugyanis nem veszett ki a világból. A hegyaljai tölgy, mint hordóanyag szakmai világhíre pedig olyannyira fennmaradt, hogy a kisebb tokajvidéki bodnárműhelyek éves termékmennyisége –  ha minőségi fegyelmük elég erős –  könnyedén elkel magas áron külföldre és a nagyobb félmanufakturális helyi üzemek (amelyek immár „kádáripari” tevékenységűeknek határozzák meg magukat) szintén évről évre számolhatnak termékeik nagy részének előre-lekötésével, nem problémájuk az értékesítés.

Maradjon velünk következő írásunkig!

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.


Ezt a tartalmat támogatott formában helyeztük el. A Szerkesztőség.hu tartalom kihelyezéséről és a tartalomszolgáltatásról bővebben itt:
Támogatott tartalom
Széchenyi 2020

Tárgykészítő kézműipar Tokaj-Hegyalján a 19. század közepétől

Folytatva a Lajtorja Program Tokaj-Hegyalja iparos hagyományairól szóló cikkfüzérét, főként a hordókészítés lesz a témánk, ám előtte még érdemes megvilágítanunk, milyen mély és sokrétű helyi beágyazottsága van régtől ennek a hegyaljai munkának.

A 19. század derekán lezajlott jobbágyfelszabadítás a borvidékeken speciálisan használatos összes eszköz előállításának, újratermelésének feladatát kiemelte a paraszti mellék-kötelességek státusából, és külön honorálandó megbízatássá, részben máris önálló iparosságok alapjává tette. Se szeri, se száma az itt említendő tevékenységeknek, kezdve a szőlőhegyi építmények praktikus jellegzetességeihez értő kőmívességen, pallérkodáson, ácsoláson, hegykút-boltozáson, kőfaragáson, mígnem eljutunk a vízhordó lajtok összeállításán át a lopótök-szárítás és -kikészítés fortélyaiig (tudniillik a borlopó kobaknak, vagyis a borszívó-boráttöltő instrumentumnak az üvegváltozata, a hébér, bármennyire higiénikusabb is, még a 20. század elején sem jutott nálunk túlsúlyra). A borpincék hordótartó ászok- és vánkosgerendáival, és az átkötőléces mozgatóeszközökkel az úgynevezett kúcsorjás (hordókorcsolyás) szakág képviselői foglalkoztak. Az ipargyakorlás szabadságát később megnövelte, egyben biztosította a céheket felszámoló 1872-es VIII. törvénycikk.

Észak- és középkelet-Magyarország terepviszonyai közt már korábban a szőlőhegyi lyukpince-forma lett a fő építendő borpince-alakzat. Hegyről-hegyre, dombocskáról dombocskára igény maradt még kápolna- és harangláb-állításra (jégeső elleni harangozás), valamint védszent-szobrok kihelyezésére. Növényi anyagú enyhülőhelyeket, gunyhókat is emeltek szerteszét a terepen. Kapásházak és dézsmaházak tarkították még a tájon az épületi szórvány képét. Az augusztus közepén színrelépő szőlőcsőszöknek az éjszakázáshoz fekete koloncokból emelt kőkunyhó kellett – többnyire maguk építették –, napközben pedig madárriasztó kereplővel jártak. A szőlős lejteket többnyire élősövénnyel szegélyezték, de olykor megtette a tüskés, venyigés feltöltésű árok is. A poros dűlőutakkal is foglalkozni kellett: némelyiket kiszélesíteni szekerek számára, és fordulóterecskéket létesíteni.

Szőlőplántáláshoz –  és a bujtásos szaporításhoz is – ültetőfúrók újabb meg újabb nemzedékeit készítették, többnyire természetes faágakból, vesszőfonatos kiegészítéssel; idővel fémfogók jelentek meg ezeken, majd a szár is kovácsoltvasból formálódott. A talajelőkészítéshez nem csak általánosabban szolgáló eszközöket – fejszét, ásót stb. – alkalmaztak, hanem különleges helyi-szőlészeti célszerűséget tanúsító irtókapákat is. Ugyanígy egész sor kisebb-nagyobb háromszögfejű kapafajta tartozott a különböző termőszőlő műveletekhez, a hegyaljai kovácsolás kifinomultságát példázva: a téli fedésre (a tőkealjak földdel-betakarására) való kapa, a kitakaró- vagy nyitó- és tisztítókapa, a talajforgató kétágú villakapa, valamint a gyökerező kapa és a kaszakés, amelyeket metszőkés mellett használtak.  (Az effajta kapák gyári szabványosítása és országos forgalmazása csak az 1930-as években kezdődött Magyarországon.) A metszőkés fémfeje összmagyar viszonylatban Hegyalján volt a legnagyobb és a legkalandosabb alakú (úgynevezett „baltás” típusú”), igazodva a metszésfajták, mozdulatfajták arzenáljához. Német típusú acél metszőollókat a hazai szőlőbirtokok, csak 1900 körül szereztek be, akkor még többnyire kecskeméti lakatosoktól.

Természetesen a karózás és a felújító karózás is megmunkált, és funkcióváltozatok szerint többféleképp kialakított karókkal történt. A szőlőkötözéshez állandóan jelentős mennyiségű hársfaháncs-sodratnak,  – csomózatnak, vagy sás-zsinórnak, kukoricacsuhé-kötélnek („kötőfűnek”) kellett rendelkezésre állnia; a szösz- vagy kenderfonal rosszhírű volt  a szőlészetben. A raffiát a 19. században még nem ismerte Hegyalja.

Permet-vödröket, kantákat a hely bodnárai, permetfröcskölő keféket, kisseprűket a helyi cirokművesek állítottak elő. A szüreti szedő-kacorok, a nyakdeszkás faputtonyok, taposókádak, csúsztató-vályúk, szőlőprések, akár a pincegazdasági instrumentumok, mérők, fatölcsérek, „korcsolyák” (hordómozgató alkalmatosságok) még a 20. század első negyedében is szinte mind helyben készültek a borvidékeken.

Folytatja a Lajtorja Program cikksorozatát, figyelje következő írásunkat!

Addig is…

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.


Ezt a tartalmat támogatott formában helyeztük el. A Szerkesztőség.hu tartalom kihelyezéséről és a tartalomszolgáltatásról bővebben itt:
Támogatott tartalom
Széchenyi 2020

Kézműves hagyományok Buzsákon

Folytatva a Lajtorja Program tájjellegű kézműipari kultúrákkal foglalkozó cikksorozatát, átkelünk a Dunántúlra, ahol először a Somogy megyei Buzsák hagyományait vesszük szemügyre. A déli Balaton-parttól csupán tíz kilométernyire, a Fonyódi járásban, a Nagy-Bereknél található ez a körülbelül 1300 lakost számláló, bő ötszáz éves települési múltra visszatekintő, présházakkal is ékes község, a hozzá tartozó közeli Csiszta-fürdővel. A késő-középkorban, kora-újkorban ide betelepült délszláv családok – főként dalmaták, valamint illíriai és más horvátok –  saját szokásokat hoztak, amelyek a lakosság magyarokkal keveredése, magyarosodása során módosultak, más szokáselemekkel társultak, mígnem létrejött egy egyszeri települési mikrokultúra. Egyébként a betelepülési koron alig túlról megmaradt egy reneszánsz stílű faoltár, szőlőinda-faragással.

A buzsáki pünkösdi napokon főzőverseny is zajlik, ahol a buzsáki tányéroson kívül – ez leves, egyfajta marhagulyás – más is készül. A főleg hegedű- és citerakíséretes buzsáki néptánc művelői utaznak is, de évente többször helyben is előtérbe lépnek: pünkösdkor, aztán a buzsáki búcsú alkalmával, és a szüreti nagy felvonuláskor.

Eredetien és magas színvonalon művelt nagymúltú kézműipari foglalatosságai közül Buzsák kettőt őrzött meg az utóbbi időkig: a terítőhímzést és a fafaragást. A valódi buzsáki terítő (abrosz stb.) rajzolóasszony által, ceruzával van előrajzolva; az előnyomott változatok utánzatszámba mennek. Három hímzésfajtát alkalmaznak. A „vézás” hímzés piros-fekete vagy piros-kék fonalakkal (csak olykor-olykor, esetileg tarkábban), szimmetrikus-ornamentikus motivikával készül, meghagyva világos vászonfelületeket. A „boszorkányos” hímzés nagyon idő- és fonaligényes. A zöld kacsok, kék, rózsaszín, bézs és okker virágmotívumok (rózsa, tulipán, százszorszép), fekete háttérre rajzolódnak: a vászon fekete színezése maga is hímzés.  A „rátétes”, másnéven „bécsis” buzsáki hímzés esetében kivágott motívumokat kell bonyolult rendben rávarrni a vászonra úgy, hogy az öltések alig is legyenek észrevehetők.  Motivikus buzsáki rávarrásokat tüll sálakra, ruhadarabokra is csinálnak.

A buzsáki fafaragók a somogyi pásztorművészet kiemelkedő iskoláját hozták létre. Munkásságukkal legközelebb külön cikkben foglalkozunk.

Addig is egy kis elmélyüléshez adalék…

Buzsáki Népművészet

Faragómester

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.


Ezt a tartalmat támogatott formában helyeztük el. A Szerkesztőség.hu tartalom kihelyezéséről és a tartalomszolgáltatásról bővebben itt:
Támogatott tartalom
Széchenyi 2020

Régi mesterség, 21. századi megvilágítás

A Lajtorja Program kézművességi tárgyú eddigi cikkeiben már megkérdőjeleztük a „kihalónak” mondott mesterségek jelentős részénél a jelzőt, de még nem szóltunk arról, hogy világszerte egyre több szaktanulmány szól a szinte kihalt foglalatosságok feltámadási esélyeiről. (A cserépkályhások, bádogosok, címfestők és hangszerkészítők ügye nem egészen tartozik ide, mert ők csak azért sodródtak a kihalás szélére – nálunk – mert idülten szervezetlenek maradtak.) Nemcsak az oktatás-szociológiában erősödik az a nézet, hogy érdemes volna megmenteni, sőt meg is lehetne menteni az elsüllyedő mesterségek csaknem felét, hanem a gazdasági jövőkutatás is hivatkozásokban gyarapodva jelez efféle esélyeket. Utóbbi elemzések nem csak, sőt nem is elsősorban a menekíthetőségről szólnak, hanem spontán folyamatokat, erőltetés nélküli mesterség-megéledéseket prognosztizálnak.

Szokás történelmi párhuzamokat vonni, olykor találóbban is, mint máskor, mert történelmi részformák, szituáció-modellek valóban ismétlődni tudnak. De egy korszak egész viszonyrendszere nem ismétlődik meg: ha egy történelmi kor elmúlt, többé soha semmi vissza nem hozza. A kézművességek reneszánsza, amelynek napjainkban még csak előjelei mutatkoznak, egyetlen későbbi fázisban sem fogja újrateremteni ugyanazt a viszonyt, azt gesztus- és beszédzönge-mintázatot, ahogyan letűnt korokban fordultak be különböző típusú vásárlók, megrendelők a kádármester udvarára vagy a vargaműhelybe. De ez nem jelenti, hogy a hagyományos kézműipari termékek vásárlása most már mindig meg fog tapadni a skanzen-szuvenírra költés hangulatánál. A robotikai áttörés – egyúttal munkahelyek milliószámra történő eltűnése – következtében olyan viszonyunk lesz a kézműves-tevékenységekhez, olyan fénytörésben jelennek meg azok számunkra, amelyet ma még nem ismerünk.  Amint azt az időfelfogást sem (munkaidő/szabadidő), amelynek keretében látni fogjuk a jelenségeket.  A hatás­–ellenhatás törvénysorának egyik tétele, hogy a számunkra – akár tudtunkon kívül – fontos, de elhanyagolt, félreszorított dolgok az elvesztésük előtti pillanatban radikálisan felértékelődnek a szemünkben. A közvetlen, eleven figyelemmel létrehozott tárgyak teljes hiányát az emberi társadalom nem tudja elviselni, de mivel ezt nem tudja magáról, megközelíti a teljes önmegfosztás állapotát. Amit ma kis léptékű kereslet-kínálati alapon is észrevesznek piaci fürkészek, hogy ugyanis mára éppen az szólhat bizonyos szakmák kitanulása mellett, hogy alig-alig űzik, az nem szimpla peremjelenség:  az észrevétel a jövőben emelt fokú többlet-értelmet nyerhet. Például nem biztos, hogy a természetközelibb mezőgazdaságra való áttérés (nem egyszerűen visszatérés, mert más képletű váltás lenne ez, mint bármely valahai) nem fog viszonylag hamar kikényszerítődni, és agrár-közgazdászok már ma sem tartják teljes képtelenségnek az alföldi és dunántúli magyar juhászat újra-megjelenését, regenerálódását. Ha ez megtörténnék, kezdetét vehetné a szűrszabászat újhulláma is, noha a legelők szélén netán már sofőr nélküli gépjárművek állnának készenlétben. Franciaországban, a skandináv országokban tízegynéhány éve örökségvédelmi tanoncképzést folytatnak, a tárgykészítés inspirációs, fantázia-mozgósító dimenzióját sem rekesztve ki. Ez a gyakorlat most még protekcionálást jelent, a kulturális örökség célzatos állami felkarolását – de készültséget is arra, hogy az így adódó képesség-felhozatal egyszer kinője magát, gazdasági tényezővé váljék.       

A VKB Nonprofit Kft. régi mesterségek mai környezetbe adaptálását is támogatja tevékenysége révén.

Támogassa Ön is!

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.


Ezt a tartalmat támogatott formában helyeztük el. A Szerkesztőség.hu tartalom kihelyezéséről és a tartalomszolgáltatásról bővebben itt:
Támogatott tartalom
Széchenyi 2020

A kézműipar avulatlansága

A Lajtorja Program kézműves mesterségekről szóló cikksorozatában az előző alkalommal arra hívta fel a figyelmet a VKB Nonprofit Kft., hogy az úgynevezett kihaló szakmák nem jelentéktelen hányada esetében a kihalási folyamat valamelyest megtévesztő, látszólagos, vagy ha mégis beteljesülne, ez a változás is hasonló lehet az olyan klinikai halálhoz, amelyből még visszatérés következik az életbe. A kézműipar mégoly elkeskenyült fennmaradása már a 20. század vége felé is tulajdonképpen magyarázatra szorult, némi ok-kutatást hívott ki, azóta pedig már újabb évtizedek teltek el.  Olyan magyarázat, amely a szóbanforgó kérdéses jelenségek mindegyikére egyaránt találó, nem adódik: több ok működik, olykor külön-külön, máskor egymással így vagy úgy kombinálódva.

Nézzük először azt az okot, amely főként a csúcsminőség igényével (keresletével) függ össze; nevezzük Stradivari-magyarázatnak.   A 17.-18. század cremonai Amati-, Stradivari- és Guarnieri-előállítású hegedűinek a hangzási  –  és egyáltalán, játszási – erényeit a modern készültségű hangszergyárak hasonló termékeikkel nem képesek maradéktalanul elérni, noha sokat tudnak a paraméterek optimalizálásáról. Igaz, a mai kézi hegedűkészítők sem tudják egyenértékűen rekonstruálni az egykori Stradivarikat, mert a valahai készítési eljárás nem ismeretes pontosan minden részletében, és alighanem egy-két homályba merült munkamozzanat rejti a titkot. De a kézműves kísérletezés –   közelítés a titokhoz – ígéretesebb a gyári-szeriális módosításoknál.

Majdnem ugyanehhez az esettípushoz tartozik a svéd pingpongfelszerelési vállalat, a Stiga egy emlékezetes ütőfa-szériájának a históriája. Ez a pingpongütő-generáció –   az 1958 és 1965 közötti –  gyári produktum volt ugyan, de kivitelezése nem egy szakaszban művészi fokú kisipari érzéket követelt meg. Nagyjából tudható, mely munkaszakaszokban mi is zajlott: mindegyik Stiga-ütőhöz akkoriban is válogatott fafajtákból kimetszett elemek összerakása kellett, amelyeket kézimunkával készítettek elő, és természetes körülmények közt szárítottak ki. (Még az sem mindegy, hogy egy-egy feldolgozott elem a kiválasztott farönk melyik részéből származik: ugyanazon rönkből eltérő tulajdonságokat hordozó lemezeket lehet kiemelni.) Fejnehéz, tehát a labdasebességet fokozó ütőfák készültek, ugyanakkor a sajátos gyártásmód jóvoltából különleges érzékenységűek.  „Asztalra húzó” darabok, amelyekkel nehezebb elrontani az ütést, mint más ütőkkel. De a legrendkívülibb jótulajdonságuk csak évtizedek múltán derült ki. Elképesztő nyüvésbírású ütőknek bizonyultak: négyszer annyi használattól, amennyitől bármely mai top ütő már kezd szétesni, a jelzett generációs Stigák minden egyéb dicséretességüket fenntartva rendületlen masszivitásúak maradtak. És ekkor lehetett csak sajnálni, hogy magánál a gyártónál sem volt már felkutatható a rekonstrukcióhoz adategyüttes, az adatok közt „azzal a valamivel” a munkamenet sorrendjében. Talán a ragasztóanyag adagolásánál szerepelt egy különös lépés, vagy inkább az összepréselés nyomásfokához, nyomásmódjához, hőmérsékletéhez volt köze. Elfeledték. Maradt a kísérletező megközelítés, és ebben megintcsak a kiskézműves, egyedi munkadarabokkal bíbelődő ütőkészítés jár előbbre. Az ó-Stiga- és méginkább a Stradivari-rekonstrukciós próbálkozások felemlítése persze természetesen nem annyira a kirakodóvásárok témájához, mint inkább a luxusiparéhoz vezet át minket, például az (analóg rendszerű) egyedi lemezjátszó-építés –  az akusztikus jazz összes hangárnyalatának kihozatalára specializálva – és az egyedi autóépítés szédítő árú mesterműveihez.

A kézműipar avulatlanságát az eddigiekben a könnyebben belátható funkciós szerepvitel oldaláról mutattuk be (töredék-példatárral a valós példák spektrumához képest). Elmondhatjuk, hogy a be- illetve át- meg átprogramozott nagyüzem nem képes mindennemű termék esetében minden igényt kielégítve bármely minőséget piacra bocsátani. Következő írásunkban a kézművességnek azokról a most homályosabban felmérhető életerőiről lesz szó, amelyek tíz év múlva már valószínűleg jobban szem előtt lesznek.

 Az egyéni kezdeményezések virágzását támogassa a következő módon.

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.


Ezt a tartalmat támogatott formában helyeztük el. A Szerkesztőség.hu tartalom kihelyezéséről és a tartalomszolgáltatásról bővebben itt:
Támogatott tartalom
Széchenyi 2020